Ezzel a bejegyzésemmel egy kicsi bepillantást engedek az érzéseimbe. Mert noha könyvelő és tb szakértő is vagyok, de hétköznapi ember, anya is, tele érzésekkel.

Most leírom nagyvonalakban az anyává válásom történetét.

Kislány koromban

Szerettem babázni, mint minden más kislány. Öltöztettem a babákat, ruhát készítettem nekik.

Visszatartó erő

Mindig is akartam gyereket, de az visszatartott, hogy féltem a szüléstől, a fájdalomtól, az ismeretlentől.

Amikor terhes lettem, megbarátkoztam a gondolattal, hogy valahogy ki is kell jönnie annak a gyereknek. Onnantól kezdve nem féltem, mert tudtam, hogy a szülés egy természetes folyamat.

Párválasztás

Mikor elérkezett nálam a párválasztás ideje, olyan embert kerestem, aki szintén szeretett volna gyereket. Meg is találtam gyermekeim apját! Most már megvolt minden ahhoz, hogy anya lehessek.

Családalapítás

De a családalapítás nem olyan, mint a könyvelés, hogy csak kiszámolod és utána beadod a bevallást. Hiába terveztünk, számoltunk, csak nem akart összejönni, megmaradni. Pár sikertelen év után már úgy voltam, hogy nem kell több csalódás, feladom a reményt.

Az 5 éves házassági évfordulónkra terhes lettem újból. Ebből a terhességből meg is született az első gyermekünk. Aztán lett egy második is jó két évvel később.

Emlékek

Ha terhes nőt látok, mindig eszembe jut, hogy milyen volt, amikor én is kismama voltam. Boldogan, büszkén ballagtam gömbölyödő hasammal az utcán. Ha összetalálkoztam egy ismerőssel, rögtön eldicsekedtem vele, hogy babát várok.

Szerettem kismama lenni. Persze voltak rossz napjaim is. Például a terhességem elején, az első trimeszterben, amikor minden szagra érzékeny voltam. Vagy a végén, amikor már sehogy sem volt kényelmes aludni.

Az ismeretségi körömben 3 kismama is van. Mindhárman májusra vannak kiírva. Kettőnek már meg is született a babája. A harmadik is a napokban szül.

Amikor láttam az ismerőseim fotóját az újszülött gyermekükkel, visszajöttek az emlékeim. Amikor először megláttam a kisbabám, amikor először a karjaimba tarthattam. Felejthetetlen érzés!

Aztán, amikor a kórházból hazamentünk, kicsit megijedtem, hogy mostantól nekem kell gondoskodni egy magatehetetlen kis csöppségről. Hála anyukámnak és a férjemnek, ezen a kezdeti félelmen is túljutottam.

Sokat sírtam az elején a tehetetlenségtől, a hormonok miatt, vagy csak úgy. Végül ez az időszak is elmúlt.

A második gyermekemmel a terhességem sokkal másabb volt. Már nem tudtam annyira belemerülni a kismamaság gondolatába, mert lefoglalt a kis totyogóm. Sok segítséget kaptam a családomtól. Olyan kiváltságos helyzetben vannak a gyerekek, hogy a dédimamájukat is találkozhatnak, aki sokszor nálunk vendégeskedik és segít főzni, gyerekekre vigyázni.

Erős motivációt ad, hogy gyermekeim vannak. Ösztökél, hogy mindig menjek tovább, fejlődjek, ahol kell és túléljem a szürke hétköznapokat.